Szülők és gyerekek

Szülők és gyerekek


Éppen egy találkozóra igyekeztem, amikor egy barátnőm hívott, hogy most olvasta a blog bejegyzésemet és szeretné javasolni, hogy egyszer írjak arról, hogy milyen nehéz dolgunk van nekünk szülőknek, hogy megtaláljuk a megfelelő iskolát a gyerekünknek, aztán szembe kell néznünk a következő kihívással – mennyire kell nyomást gyakorolnunk rá/juk a tanulás szempontjából. És ha például két gyerekünk van – lehet-e mindkét gyereket egyformán nevelni úgy, hogy teljesen különbözőek és ők ne érezzenek ebben semmilyen igazságtalanságot?

Azt hiszem, ha nagyon őszinték akarunk lenni önmagunkhoz, akkor néhány dolgot érdemes először is kimondanunk:

  • a hajunk is égnek állt attól, hogy a szüleink azt gondolták, hogy ők mindent mindig jobban tudnak …
  • hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy igenis voltak gyerekkorunkban olyan “varázsmondatok”, amelyek hallatán fülünket becsuktuk és onnantól teljesen mindegy volt, mit mondott apánk, anyánk …
  • tele volt a hócipőnk azzal, hogy egyik külön óráról rohantunk a másikra és irigyeltük azokat, akiknek volt bátorságuk az osztályban végigbulizni a hétvégét …
  • nem szerettük, amikor összehasonlítottak bennünket a testvérünkkel az iskolában és még otthon is, sőt …

És akkor most fordítsuk meg! Nézzék a világot úgy, mintha kézen állnának … :o)

  • attól, hogy szülők vagyunk, mi is hibázhatunk. Ebben az esetben, nekünk is tudnunk kell bocsánatot kérni.
  • ha kimondanánk ezeket a fent említett „varázsmondatokat”, jusson eszünkbe, hogy lehet másként is csinálni, nem kell az általunk is utált mintát követni.
  • egy egész hetes hajtás után nekünk sincs kedvünk munkával tölteni a hétvégét …
  • minden gyerek külön személyiség – más-más feladatokkal, kihívásokkal és képességekkel. Engedjenek meg egy példát – elméletileg azt gondoljuk, hogy almánk születik (hiszen nem esik messze az alma a fájától :o))) és a végén kiderül, hogy ugyan gyümölcs, de inkább körte, az én esetemben van még egy barack is. :o))

Érzik már a különbséget? Egyformák, mégis különbözőek ...:o)

Folytassunk majd onnan, mit tesz ilyenkor egy tudatos szülő?

Amikor kiderül, hogy milyen is valójában a gyerekünk, egy tudatos szülő szembenéz azzal az egyébként már tudott ténnyel :o), hogy a gyereke egyáltalán nem a klónja. Természetes reakció, hogy ekkor kissé elszomorodunk. Ilyenkor javasolnék mindenképp egy alapos beszélgetést saját magunkkal – akarnánk-e saját magunkat felnevelni? Mitől félünk igazán - magunktól vagy tőle vagy az életre szóló ismeretlen kihívástól?

Szép lassan bevalljuk magunknak, hogy ő egy külön ember, külön személyiség egy ehhez tartozó külön akarattal. Ez a kiskamasz korban úgy 6-7 évesen, aztán a kamaszkorban 14 éves kor után igen szépen kirajzolódik.

Amikor pedig elhangzik az első kamaszkorunkban oly annyira utált varázsmondat a mi szánkból is a gyerekünknek, hát nyugodtan igyanak meg egy pohár bort este. És kérem, emellett idézzék fel azokat a kalandokat is, amelyek ezt a mondatot akkor és ott kiváltották a szüleikből! Emlékezzenek! És gondoljanak arra vissza, hogy akkor és ott mit fogadtak meg!? Ha egyszer nekem gyerekem lesz, akkor én biztosan nem! ... Hát most itt van! Ideje másként csinálni!

Ilyenkor a gyerekeink esetében is jól jön egy asztroszkóp, ami megmutatja, hogy a gyermekünk milyen energetikai rendszerrel és milyen mozgató rugókkal rendelkezik, és hogyan épül fel a belső világa. Ez a Térkép aztán segít a tájékozódásban és támpontokat ad ahhoz, hogy itt és most melyik úton tudjuk a legjobban ő/ket támogatni ahhoz, hogy ténylegesen elérjék az egészséges, teljes és boldog életet.

Ha ezzel kapcsolatosan további kérdéseik lennének, illetve az asztroszkóp készítése mellett döntenek, kérem, keressenek!

Az előző két bejegyzéssel kapcsolatosan egy kedves barátom hívott fel és arról beszélgettünk, hogyan lehet például két gyereket egyformán, de mégis különbözően nevelni úgy, hogy azt ők semmilyen körülmények között ne érezzék igazságtalannak?

A szakirodalomban arra avatottak sokat írnak arról, hogy alapértékeinket hogyan tudjuk átadni gyerekeinknek az első éveikben. Én a saját tapasztalataim alapján azt tudom leírni, hogy minden időmet a gyerekeimmel töltöttem, amíg meg nem tanultak beszélni. Akkor már más is könnyen megértette őket. Én ugyanilyen kritikus időszaknak találtam a kamaszkort és örültem, hogy az élet úgy hozta, hogy velük tölthettem és minden kérdésükre én adhattam meg a választ.

Akik már túl vannak ezen, talán egyetértenek velem abban, hogy a kamaszkor elejére már kirajzolódik, hogy kinek milyen készségei a legerősebbek. Biztosan arra is emlékeznek, amikor ismét meg kellett hoznunk azt a döntést, hogy félretesszük kényelmi szempontjainkat és fejet hajtunk azelőtt, hogy bár ugyanazt a nevelést kapták a gyerekeink, mégis más képességekkel rendelkeznek, és ezért más-más iskolát kell keresnünk legkésőbb az általános iskola után … és elkezdődik egy végtelennek tűnő rohangálás …

… és közben folyamatosan egyensúlyozunk – még a karácsonyi ajándékoknál is odafigyelünk, hogy nehogy valaki úgy találja, hogy a másik többet vagy jobbat vagy értékesebbet kapott.

És igen, közben hibázunk, de csak azért, hogy kijavíthassuk és bebizonyíthassuk, hogy mi sem vagyunk tökéletesek. A legfontosabb pedig az, hogy mindezekkel együtt példát mutatunk abban, hogy a legjobbra törekszünk, és hogy mindig lehet másképp csinálni, mindig van egy másik, egy jobb út! :o)

A legutóbbi bejegyzés után néhányukban felmerült a kérdés, hogy tudjuk-e vagy én tudtam-e, hogy a gyerekünk vagy gyerekeim esetében, mi (volt) a jobb út? Az én válaszom erre biztosan meglepő – szerintem nem feltétlenül. Hogy ténylegesen jobb volt-e az út, amit választottunk, azt a születés után kb 20 évvel fogjuk megtudni. Magunk között szólva, én az ellenségemnek sem kívánnék olyan kamaszkort, amit végig kellett éljek, de a végeredmény mindezek ellenére tetszik :o)

Amíg viszont ide elérünk, – ha furcsán hangzik is – sokszor kell hallgatnunk a megérzéseinkre.

Én két dolgot találtam és találok most is kulcsfontosságúnak – az egyik a szeretet, a másik a figyelem. Popper Péter „Lélekrágcsálók” könyvében olvastam, hogy a gyerek csak azért, mert valaki az édesanyja, édesapja, nem kell, hogy szeresse.

Nekem ez azt jelentette és jelenti a mai napig, hogy

  • nem elég szeretnem, de tennem is kell azért, hogy a gyerekem szeressen.
  • a gyereket nem elég szeretni, de meg kell tanítani a szeretet elfogadni és a másik felé kimutatni.
  • ez a szeretet fog átsegíteni bennünket életünk legnehezebb napjain. (Higgyék el – ha visszagondolok a kamaszkorra, hát … volt belőle elég … :o))
  • ha szeretem a gyerekem, tudok rá figyelni.
  • ha figyelek rá, szavak nélkül is meg tudom érteni, mire vágyik.
  • ha figyelek rá, ő is figyelni fog rám.

Végül, de nem utolsó sorban – biztosan hihetetlenül hangzik, de - amíg a gyerekeink a határaikat keresik, addig azt várják el tőlünk, hogy azokat megmutassuk. Szeretettel!

Így teremtjük meg számukra egy egyensúlyban lévő Férfi, illetve NŐ harmonikus jövőjét!

Fel a fejjel Emberek! Az én tapasztalataim szerint ez nem más, mint egy „Ki nevet a végén?” társasjáték, amiben a főszerep a türelemé. Szép kihívás a XXI. századi rohanó világban, nem de? :o)