A legutóbbi bejegyzés után néhányukban felmerült a kérdés, hogy tudjuk-e vagy én tudtam-e, hogy a gyerekünk vagy gyerekeim esetében, mi (volt) a jobb út? Az én válaszom erre biztosan meglepő – szerintem nem feltétlenül. Hogy ténylegesen jobb volt-e az út, amit választottunk, azt a születés után kb 20 évvel fogjuk megtudni. Magunk között szólva, én az ellenségemnek sem kívánnék olyan kamaszkort, amit végig kellett éljek, de a végeredmény mindezek ellenére tetszik :o)
Amíg viszont ide elérünk, – ha furcsán hangzik is – sokszor kell hallgatnunk a megérzéseinkre.
Én két dolgot találtam és találok most is kulcsfontosságúnak – az egyik a szeretet, a másik a figyelem. Popper Péter „Lélekrágcsálók” könyvében olvastam, hogy a gyerek csak azért, mert valaki az édesanyja, édesapja, nem kell, hogy szeresse.
Nekem ez azt jelentette és jelenti a mai napig, hogy
Végül, de nem utolsó sorban – biztosan hihetetlenül hangzik, de - amíg a gyerekeink a határaikat keresik, addig azt várják el tőlünk, hogy azokat megmutassuk. Szeretettel!
Így teremtjük meg számukra egy egyensúlyban lévő Férfi, illetve NŐ harmonikus jövőjét!
Fel a fejjel Emberek! Az én tapasztalataim szerint ez nem más, mint egy „Ki nevet a végén?” társasjáték, amiben a főszerep a türelemé. Szép kihívás a XXI. századi rohanó világban, nem de? :o)
